Fontos előrelépést tettem. Rájöttem mennyire rosszul tekintek önmagamra, másokra, a világra.
Megyek az úton, egy csúszósabb jeges részhez érek és arra gondolok csak el ne essek - és megcsúszok. Ülök a gép előtt, a szememmel bűvölöm bámulatos "technikai vívmányunkat" és azt mormolom nehogy lefagyj - és máris jön a vidám hibaüzenet, mely szerint az excel leáll...mentés nélkül.

Bámulatos mennyi negatív, rosszat sejtető szóval, tudunk tiltakozni minden ellen, tagadunk mindent. Pont ez a lényeg.

Kamaszkoromban fogalmazódott meg bennem először a gondolat, mely szerint: ha a lehető legrosszabra gondolok, hogy az fog történi, akkor nem érhet meglepetés és nem ér csalódás, hiszen a legrosszabbat vártam.--> ergó felkészültem lélekben és ha véletlenül jobb lesz, akkor pozitív csalódás ér... (Ezt gimi másodikban megosztottam kommunikációt oktató tanáraimmal is. Na nem önként, én csak őszintén válaszoltam arra a körkérdésre, hogy optimisták vagy pesszimisták-e inkább a csoport tagjai. Erre mindig emlékezni fogok, szegények nagyon igyekeztek megdönteni az érveimet, de sajnos akkor nem sikerült.)

Nyilván ennek az volt az oka, hogy gyermekkoromtól kezdődően nagyon sok rossz élményben volt részem. Míg mások vidáman hintáztak a játszótéren én a családi dráma mérgezett légkörével hadakoztam egy viszonylag elszigetelt helyen. Egyértelmű, hogy egy idő után meg kellett védenem magam a lelki traumáktól valamivel, és ez egészen jól bevállt. A rossz dolgok tőlem függetlenül történtek, hiszen én nem voltam akkor még főszereplő. Aztán ahogy telt az idő mindig ez volt a meghatározó és tényleg mindig a rosszabbikat vártam, egyszerűen hozzászoktam a pesszimizmushoz. Egy idő után már én voltam a főszereplő, de ebben a magam álltal felállított tézisben hittem, így éltem vagy aludtam az életem.

Aztán egy évtizeddel később, úgy egy pár hónappal ezelőtt január elején számot vetettem magammal, mint mindig, ha eltelt egy év az életemben Ez az év immáron a huszonhetedik. Egyszerűen az eszembe ötlött, hogy elegem van abból hogy mennyire negatívan nézek mindenre. Nem bízom semmiben. Van egy kedvenc idézetem: "azon az úton már jártam, tudom hová vezet". Őszintén szólva bizony nem vezet ahhoz az élethez, amit élni szeretnék... és úgy döntöttem itt az ideje, hogy felhagyjak vele, mint egy rossz szokással.

Elkezdtem keresni a pozitív gondolatokat magamban, a jó dolgokat és akkor jöttem rá, hogy ki sem tudom fejezni magam tagadás és rosszat jelentő szavak, mondatok nélkül, mint például: a le fogom késni a buszt, a le ne szakadjon a szatyor füle, csak le ne essen a kulcsom (és már bucskázik is be a liftaknába azon a két centis résen, amin amúgy a mai napig nem értem hogy hogyan tudott mégis leesni), az úgysem fogja lejátszani a cd-t és társaik.

Eleinte nehezemre esett, hogy ne mindig arra gondoljak ami a rossz, hane arra ami a jó. Viszont most mennyire hülyén hangzik ha azt mondom magamban hogy: állva maradok a nem esek el helyett, amikor csúszós az út?! Vagy mire gondoljak, ha az excel öt perce ment, hogy felmelegszik a lefagy helyett?! :) Szóval még nem találtam meg mindenre a megfelelő szavakat, vagy nincs is rá szavunk? Fura.

Mindenestere jobban érzem magam ettől  a változástól ;) és ez tetszik. A közérzetem is jobb... és egyébként is minjárt itt a tavasz és annyira várom már, hogy melengessen a napocska, nyíljanak a virágok és daloljanak a madarak... szeretem a tavaszt :)