Gondoltam rá, de már nem lehetett neki hazudni. Az a benyomásom, hogy nem ez volt főként a viselkedésének az alapja. Megrendült az elhangzottaktól és igazad van ez is közre játszott, azonban akkoriban nagyon magányos volt. Rájött egyedül van, nem volt senki és semmi, aki vagy ami lekösse a figyelmét, és nem is keresett. Egyszerűen csak vizsgáztatott mindenkit. Engem is.

Egyszer nekem is volt egy ilyen korszakom. Ellentmondást nem tűrően megbuktatok, mert anyát egyikőtök sem támaszthatta fel és egyikőtök sem tudta visszaállítani azt a meleg, biztonságot adó közeget. Túl sokat vártam el.

Szóval szerintem egyszerűen csak azt akarta elérni mi keressük meg őt, és ha ezt meg is tettük nem volt elég, mert amire vágyott azt senki nem tudta neki megadni. Egyikünk sem, de a körülötte élő idegenektől sem kapta meg ezt. Ez pedig a család: a mindennapi szeretet, gondoskodás, törődés, nyugodtság, és biztonság. Természetes, hogy át kellett gondolnia a tudomására jutottakat is, de az igazság az, hogy másképpen hangzik valakitől hallani - hidd el, amennyire tudtam könnyebbé tettem neki - és teljesen más, ha azzal kell szembe nézned, aki átélte, mert akkor te is átéled valamelyest és látod a szenvedését. Utána értettem meg, hogy neki tényleg más minden, ami rég történt, mert nem emlékszik rá, nem élte meg, csak utólag hallomásból értesült róla. Rossz így is, de könnyebb. Sajnálom, hogy nem tudtam előbb megbeszélni veled, de hirtelen történt. Azt mondtad rendben vagyunk, de úgy érzem hogy foglalkoztat. Megrendült, és aggódott érted, de ezért nem került. Inkább elege lett a hadviselésből, ami a családban zajlott akkor és kivonult a csatatérről fehér zászlóval. Tudod, nem tudja, hogy tudod, hogy tudja. Időnként igénye van arra, hogy beszéljünk efféle mély titkokról, de csak elvétve, amikor épp történt valami, ami nagyon felzaklatja.

Most zárom soraim. Talán vannak dolgok, amiket neked is könnyebb lehet egyedül, de nekem címezve kiadnod magadból.

Üdv,

E