Igazán régóta foglalkoztat az a tény, hogy csak 'átalszom' az életem és néha-néha kissé hosszabb és rövidebb időre éber leszek. De alapjában véve még akkor is alszom, ébren álmodom, és alvás közben élek...

A kezdet: Amíg az ember gyerek, nem érti a körülötte lévő világot. Aztán ha rossz körülmények közt nevelkedik, vagy valami baj történik vele (itt jegyezném meg, hogy "mindenkinek a maga keresztje a legnagyobb") és korán fel kell nőnie, talán az évek alatt összegyűlt fájdalom miatt, de már nem is akarja megérteni a csúnya világot. Aztán felnőtt lesz. Már látszódik is rajta, a testén, az évei számán. Már a többiek is felnőttek, a saját korosztálya is utolérte, már kezdik megérteni mások, de igazán nem fogják. Fiatalok, húszonévesek, bohémek, de felnőttek. Ő nem. Próbál még gyermek lenni... és elbújni.

Az álomba szenderülés: Megpróbál elmenekülni az általa létező világban, de még ott is folyton folyvást menekülnie kell önmaga és az időnként betörő külvilág elől. Egy burok, egy fal, egy erdő, egy szoba, egy zárt világ - egy elme szüleményei, amit lehet észre sem veszel te sem, de létrehoztad. És éled az életed. Visz, sodor az ár magával, hagyod - elhagytad magad. Úszol, aztán elfáradsz, elmerülsz, és végül újra feljössz levegőért kapkodva a felszínre. A nyomás egyre erősebb rajtad. Az életed néha jobb lesz, de azt hiszem nem kell statisztikát csinálnod ahhoz, hogy meglásd nem javult semmi, csak változott, más lett.

A valóság: És valóban elhiszed? Tényleg? Ismered az érzést, már átélted te is, tudod miről beszélek...  
 1) Üdvözöllek a klubban! 
 2) Hát tévedsz! A dolgok tényleg változnak, időnként javulnak is maguktól, de nem, te nem veszed észre, mert már alszol: mert meguntad az örökös harcot, a félelmet, a fájdalmat, mert könnyebb sajnálnod magad mintsem szembenézni értelmetlenül magára hagyott életeddel, mindegy miért! A dolgok tényleg változnak és javulnak is, ha tanulsz az elkövetett hibákból, ha óvatosabb vagy, ha még jobban figyelsz és vigyázol, szerencse is kell hozzá úgy érzem… de ha elhagyod menni, az elvesztegetett idő nem jön vissza többé. Ezt soha ne felejtsd el! 

Ébredés ("wake up Neo, wake up!"): Aztán történik valami váratlan. Valami nagyobb dolog, amire berendezted csöpp életed: kidob az a pasi/csaj, akinek elviselted eddig minden hülyeségét / elküldenek a munkahelyedről persze nem te vagy a hibás, és tényleg mindent jól csináltál, de sajnos most ez van / felmondják az albérletet és új helyre kell költöznöd / mást léptetnek elő, pedig te voltál a várományos / jön egy új szerelem / megismersz valakit, aki barátságot hoz az életedbe, és még sorolhatnánk, te is tudod... Valami olyan dolog történt, amitől át kell gondolnod, át kell értékelned magadat, az életed, a dolgaid, a körülményeid, a körülötted élő embereket - mindent.

Igazság: Most látod csak igazán a kudarcaid, a múlt árnyai kísérteni kezdenek. Jön egy hosszú önmarcangolás a 'miért ezt csináltam?' és a 'miért nem vettem észre?', 'mi lett volna ha?' és a 'hogy lehettem ilyen hü***?' kezdetű kérdésekkel… és akkor, egyszercsak észreveszed, hogy eleged van. Eleged lett magadból, a nyavalygásból, a rosszkedvből, és hogy minden rossz csak veled történhet meg, és abból is, hogy azt már mások is észrevették mennyire “balszerencsés” vagy – ők így fogalmazzák meg. Innen már csak egy apró felismerés kell: nem tettél eddig semmit, hogy más legyen, hogy jobb legyen!

Szándék: Felébredtél. Most valóban magadnál vagy és fáj az igazság felismerése. Másként látsz mindent. Már látod azt is ki alszik és ki nem körülötted. Azt gondolod jobb életet akarsz, ez  így nem mehet tovább. NA oké, oké jobb élet, de mit tegyek?, és ki vagyok? és mi kell hozzá?, hogy kezdjem?, és egyáltalán mit akarok?, hiszen nem is ismerem magam,  nem foglalkoztam eddig semmivel, amiben megláthatnám magamat, vagy egyszerűen nem sikerült. A lényeg: csak KEZD EL végre valahol. Aztán megszületik a szándék és vele talán eljön a pozitívabb gondolkodás.

 Kapaszkodás: A régi álmok, dédelgetett vágyak azok még megvannak. Romantikusan megőrízted őket magadnak, ne tagadd, erről szoktál ábrándozni néha, hogy jobb kedved legyen.  Elkezdenéd megvalósítani ÁLMAIDat , te csak ebbe tudsz kapaszkodni igazán, hiszen most már ébren vagy, de sajnos az élet nem egyszerű. A Szerelem, akinek kellene és akivel együtt élsz, nem segít neked. Nem tud, vagy nem akar, vagy alszik ő is. Valami sikerül is, valami nem,  és ha kudarcok rontanak rád, könnyebb feladni, megsértve lenni. Egy darabig viseled a vértet, de aztán leesik rólad, elfogy az erő, kialszik a tűz.
 ÉS minden kezdődik előlről: úszol, elfáradsz, elmerülsz: szépen csendben, észre sem veszed, de eltűntek a tervek, nincs meg a cél, feladod. Lassan elfogy a levegedőd és újra venned kell, újra fel kell állni a földről, de minden egyes megkapaszkodás egyre nehezebb, rosszabb, egyre inkább felemészt , és eleged lesz abból, csak téged tesznek próbára az égiek – nem érted miért!

Sokadik ébredés: Jönnek a gondolatok, a “világvége fájdalom”, rosszabbodnak a tünetek. Depreszzió, ingerlékenység, hiszti, sírógörcsök, netán fizikai tünetek is, amiről nem is sejted, hogy te okoztad. Aztán eljön az alja. A Marianna-árok, ha úgy tetszik, ahonnan nincs már út lefelé csak egy, de azt nem akarod. Az élni akarás most nagyobb. Ilyenkor persze újra felébredsz, hiszen valahogy fel kell juttatnia elmédnek magát, mert különben lassan megőrülnél. Valamit hát tenned kell. Már gyorsabban zajlik a folyamat, és a szándék hamar megvan, hogy visszatalálj oda, ahonnan indultál, az ÁLMAIDhoz, terveidhez. Felméred mit tanultál az elmúlt évek alatt, mit tudsz hasznosítani, rájössz van egy olyan szó, hogy: 'lehetőség' és idővel még használni is tudod.

Körfogás: Ez  történt velem. Így történt, nem tagadom és már vállalom amire rájöttem. Amíg feladom az életem, amíg nem jön egy olyan szándék, határozottság, kitartás, lendület, vagy erő, ami megalapozza a jólétet, a jobb létet, azt hogy ne süllyedjek vissza a víz alá, addig minden kezdődne előlről.. Mindig könnyebb elaludni, homokba dugni a fejem, megsértődni, mintsem szembenézni a valósággal, az igazsággal, a fájdalommal. Ez azonban nem egészséges és nem BOLDOG ÉLET.

Mostanában: A sokadik ilyen “baleset” után történt valami apróság, egy mondat, egy film, valami, amitől ráébredtem az idő rohan, és nem szabad elpocsékolni az életet. Még élénken szaladgál bennem egy-két gyermekkori élmény  (már, amelyiknek hagyom) és már felnőtt vagyok, és az a harmincas szám egyre csak közeledik, pedig még igazán nem is éltem.
Anyukám sok mindenre megtanított – mondhatom bátran arra: hogyan kell a “jég hátán is megélni, túlélni mindent!”. De egy valamire elfelejtett rövid élete alatt, vagy talán ő sem tudta igazán  - és azt hiszem ez az igazság: Hogyan kell boldognak lenni?! Hát én ezért keresem a választ szüntelen, folyton folyvást – mióta felébredtem és visszataláltam elhagyatott életemhez.

Epilógus: Én levontam a tanulságot. Szeretném a változást, szeretném, hogy megváltozzak, hiszen nem tudom elviselni azt a keserű embert, akivé váltam. Már jártam azon az úton, tudom hová vezet és nem tetszik. A halálom óráján nem akarom azt érezni még van dolgom ezen a világon, annyi minden van, amit még nem tettem meg. Szeretnék boldog lenni, és azon leszek, hogy lépésről-lépésre felépítsem a saját boldogságomat, a saját életemet. Nem lesz egyszerű, biztos lesz, ami nem sikerül, de megpróbálom, hogy tudjam nem rajtam múlt. 
És végezetől egy idézet, amit már nagyon sokszor elolvastam a nővérem hűtőjén, de igazán csak pár hónapja értettem meg mit is jelent:
 “A boldogság forrása nem magunkon kívűl, hanem bennünk van.”

Eliza