Egyetlen szó, amit rég’ el kellett felednem és most mégis észrevétlenül visszalopózott a mindennapjaimba.  
 -         Mit adjak meg jelszónak? Már megint. Nem is tudom. Á megvan: most ünnepeltük  a nagymamám 77. születésnapját, talán legyen mama és a szám..

Pár héttel ezelőtt ötlöttem ki e frappáns és megnyugtató megoldást, hiszen csaknem felejtem el ezt a jeles alkalmat, tehát jelszóprobléma letudva.

Nos, ma ismét kérte ezt a sokat használt jelszót az egyik szokásos program. Begépeltem és közben hirtelen belém hasított a fájdalom, a könnyem majd kicsordult és mardosni kezdett a lelkiismeret… hiszen ez nem lehet. Elfeledtem.

A legtöbb gyermeknek egyetlen szó jelenti a világot: édesanya. Ez egész életemben elkísért s mivel kamaszként mindent máshonnan szemlél az ember hát édesanya mama, mamka lett.

Istenem hogy utálta először, de nem volt választása, hiszen mi ugyanolyan szeretettel rebegtük, mint előtte.

Eddig azért könyörögtem, hogy feledhessem a múltat, amit tett velünk, és kitéphessem a testemből azt az üvöltő állatot, amit ebben az esetben gyásznak hívok. Most hogy sikerült és már nem ez határozza meg a mindennapjaimat, szépen lassan megbékéltem az elfogadhatatlannal, most, szégyenlem magam.

Hiába, már rég nem hagyta el ez a kincset érő szó a számat. Sajnálom mama! Hiányzol, és még mindig szeretlek, szeretünk mind! Te már tudod mennyire, remélem még találkozunk mind...

talán megint az álmaimban,
talán majd az égben.

lányod