Furcsa. Azt hittem már teljsesen eltávolodtunk. Menthetetlenül. Talán mégis jól tettem, hogy lázadtam és jól teszem, hogy elmegyek. Úgy gondoltam ez az egyetlen esély arra, hogy megmentsem, ami maradt ebből a szerelemből. De az idő egyre múlik és már azóta is eltelt két hónap, hogy "megbeszéltem vele" és hogy elkezdtem lakást keresni. A szerelem pedig egyre csak fogy. Nem tesz semmit, nem segít, nem támogat, nem beszél, nem kérdez, nem törődik velem. Néha azt érzem, mintha mindegy lenne neki, hogy ott vagyok-e vagy sem, úgyis átnéz rajtam...vagy mintha a hologrammja lenne ott, nem lehet közeledni felé, mert köddé válik, vagy leráz. Persze ő szeret - ezt mondja, de csak egy mondattal szerintem.. Amikor neki szottyan kedve egy kis közelséghez akkor akaratos, és valahogy mindig a legrosszabbkor teszi. Persze akkor aztán fel van háborodva ha nem tud hozzámbújni. Én is nyűgös vagyok. Nagyon. Furcsa ez az egész helyzet elköltözni valaki mellől, annak reményében, hogy ezután jobban együtt tudunk lenni. Távolodni és közeledni egyszerre. Engem is megőrjít. Őt is. De egyáltalán nem támogat, egy kicsit sem. Én kiáltam mellette majd' két évig, és most, hogy már nem bírom tovább én vagyok a hibás. Persze megérti, de rosszul esik neki - legalábbis ezt mondja. Ő feladta négy hónap után én szenvedtem eddig és semmi. Önként jöttem ugyan, tehát nem róhatok fel semmit, önként zártam magam kalitkába és nem ő a ketrec, hanem a "körülmények". Önként és ez a lényeg. Rossz döntés volt belátom, hibáztam akkor, hibáztunk együtt és megisszuk a levét. Ami közben történt azt nem lehet kitörölni.
Persze tudta mi a helyzet, számíthatott rá annyit beszéltünk róla - főleg én eröltettem. Mégis megdöbbent, amikor az első lakást mentem megnézni. Furcsa. Tudta, mégsem hitte el? Hogy lehet? Reménykedett?
Szóval az idő múlik, és a helyzet egyre rosszabbodik. De most egy kicsit jó. Jobb, mint az elmúlt időben.. Érzek benne valamit, hogy nemcsak mondja, de érez is valamit irántam. Talán meglátom benne még azt az embert, akibe szerelmes lettem, és talán nem halt még ki belőlünk minden érzés egymás iránt. Még várok rá. De most akkor is jó. Jó vele. Egy kicsit, és ez tetszik... Furcsán tetszik, de olyan jó...
Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem...
